A Váci út 61. számú Általános Iskola úgy jött létre (1973-ban), hogy összevonták az 57 (később Kisegítő Iskola, majd a Prizma Általános Iskola), 61 és 89 (Közgazdasági Technikum lett belőle) intézményeit. Az új iskola igazgatójául Melicher Miklósné magyar-történelem szakos tanárt, a XIII. kerület osztályfőnöki munkaközösségének vezetőjét nevezték ki. Nehéz feladat lehetett a három tantestületből újat összekovácsolni. 1978-ban, amikor odakerültem, már nyomokban sem lehetett felfedezni azt, hogy ki, melyik iskolából érkezett. A tanári kar egységes volt. Ha emlékeim nem csalnak Szabó Sándorné, Horváth Gézáné, Kiss Ferencné (később Técsőyné Szabó Katalin) pl. a Váci 89-ből jöttek. Siposs Józsefné meg talán a Váci út 57 tanár volt. Korábban az 57 szám alatti kapu a leányiskola, a 61 pedig, a fiúiskola bejárat volt.

A ’70-es évek végén az épület első emeletén volt a kémia terem, s egy osztályterem. Ebbe a terembe járt az 1978-ban 5. a osztály, melynek jómagam voltam az osztályfőnöke.

A második emelet is csak a vasajtóig volt a mienk. A túloldalon mind az első, mind a második emeleten a Kisegítő Iskola volt. A harmadik emelet teljes egészében az általános iskoláé volt. Igazgatójuk Buga Mária volt. A teljesség igénye miatt jegyzem meg, hogy lánya volt az akkoriban közkedvelt rádiós Buga doktornak. Elismert szakember és empatikus vezető volt, akivel az „egy épületben két intézmény”, közös ügyeinek megoldása gördülékenyen ment. A két iskola közös dolgait „együttműködési megállapodások” keretében rögzítettük. Széles mosollyal emlegette, hogy Melicher Margittal egy alaklommal ez került be a dokumentumba: „a szemét közös ügyünk.” Így teltek el ezek az évek.

            Két szomorú eseményre emlékezem vissza.

Balázs László napközis nevelő volt. Általában jóval korábban érkezett az iskolába, mint ahogy a csoportját kellett átvennie. Egy napon nem érkezett meg. Az igazgatónő is, meg a kollegák is keresték telefonon, de azt senki nem vette fel. Akkoriban még nem voltak mobilok, így csak vezetékesen lehetett keresni. Mindnyájunknak rossz érzése támadt. Az igazgatónő és néhány kollegánk elment a lakására. Kopogtattak, csengettek, de semmi reagálás. Végül a házfelügyelőhöz fordultak. Ő sem tudott semmi közelebbit. Úgy döntöttek, hogy feltörik az ajtót, a legrosszabbra gondolva. A lakásba belépve, sejtésük igazolódott. Laci teste már élettelenül feküdt az ágyon. Megrázó volt mindnyájunk számára.

Szabó Sándorné, Zsuzsi jó humorú, vidám természetű ember, és szigorú tanító volt. Tőle vettem át az ötödikes osztályom. Visszaemlékszem milyen precízen vezetett, tetszetős, fényképekkel ellátott „Személyiségi lapokat” adott át. (Akkoriban minden gyermekről  vezetnünk kellett ilyet. Ez előírás volt.) Igényes pedagógusnak ismerhettem. Nagy fájdalommal, de fegyelmezetten viselte férje halálát. Utána egészsége megromlott. Kialakult szívbetegsége kapcsán rendszeresen gyógyszert szedett. Mindig korán érkezett az iskolába, hogy legyen elegendő ideje az előkészületekre. Egy borús, esős napon nem jött. Telefonon nem lehetett elérni. Feltételeztük, hogy úton van, csak valamilyen közlekedési akadály miatt késik. Vártuk, s nem jött. Egyszer csak a rendőrség hívta fel az iskolát. Zsuzsit az Őrs vezér téren, az aluljáró tetején érte a halál. Szájában egy pirula volt, ha jól emlékszem Nitroglicerin tabletta. Út közben rosszul érezhette magát, s mint minden szívbeteg hordott magánál gyógyszert. Ebbel vehetett be egyet, de sajnos már nem segített rajta.